Hírek 1/18

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (12)

Szvingtánc

A jazz tánczeneként jött létre és fénykorában, az 1930-as, ’40-es években is tánczene volt. Ki ne ismerné Fred Asteire és Ginger Rogers nevét. Alapvetően Fox Trot-ot és ennek lassú változatát a Slow Fox-ot táncolták, de a kezdetekben ott volt a Cakewalk, Charleston, Shimmy, Black Bottom, a Stomp, a Strut, Truckin’ és társaik. Azonban volt egy tánc az 1920-as évek végéről, ami mára igazán divatba jött világszerte, ez a New York-i Harlem környékéről származó szvingtánc, a Lindy Hop.

1993-ban egy budapesti tánckurzus alkalmával ismertem meg Janicsek Gábort és Bóbis Lászlót, akik ezt a táncot elkezdték itthon tanítani. Bóbis Laci azokban az években nyerte meg második sztepptánc világbajnoki címét. Kapva kaptam az alkalmon és összebarátkoztunk. Remek közös produkciókat hoztunk létre, amiket sok rendezvényen, TV-ben, saját koncerten sikerült is előadnunk. Tíz éven át játszott a Hot Jazz Band a táncparkettel is rendelkező Alcatraz nevű szuterénmulatóban, ahová a sokasodó tánciskolák növendékei, tanárai jártak remek hangulatot teremtve. Budapest csodájára járt ennek a helynek.

Ami ennél is izgalmasabb, az a nemzetközi szcéna. Bendik Marcell tíz éven át szervezett a budapesti őszben egy Lindy Shock névre hallgató nemzetközi kurzust, neves tanárokkal, majd’ ezer látogatóval, remek amerikai és nemzetközi zenekargárdával. Leírhatatlan élmény a világ minden tájáról idesereglő gyönyörű lányok és jóvágású fiúk forgataga, ahogy korhű ruhában és frizurákkal, szédítő technikával táncolják a szvingkorszak leglátványosabb táncát. Ekkor fogalmazódott meg az ötlet, hogy egy big band-et kellene alakítani, és született meg a Bényei Tamás és a Gramophonia Hot Jazz Orchestra, hazánk 1945 utáni első, autentikus szvinget játszó nagyzenekara.

Eztán kaptunk meghívást a svédországi Herrang-be, ahol ezt a táncot a legnagyobb alapossággal oktatják több mint három évtizede. A tábor tanára volt a tánc megalkotója Frankie Maning és fia, Chazz Young, akik egy alkalommal Janicsek Gábor vendégeként ellátogattak akkori törzshelyünkre a Fat Mo’s-ba. Herrang-ben két ízben járt a Hot Jazz Band és még kétszer léptünk fel All Star formációban, vendégzenészekkel. Itt találkozhattunk a New York-i Savoy Ballroom táncosaival, akik az ikonikus Hellzapopin című filmben világraszóló sikert hoztak a Lindy Hop-nak. Köztük volt Dawn Hampton, Slide Hampton világhírű jazzharsonás húga is.

A jazz aranykorát, az 1930-as, ’40-es éveket idéző jazzstílust olyan nevek képviselték, mint Benny Goodman, Jimmy Lunceford, Tommy Dorsey, Duke Ellington, Charlie Barnet, Artie Shaw, Joe Haymes… Az ő zenekaraik hangszerelését játsszuk eredeti formában, de a korabeli magyar szvinghangszerelések is megszólalnak. A szvingtánc feltámadt, és újraéledése óta töretlen sikernek örvend. Öröm, hogy a kezdetektől fogva részesei lehetünk ennek a világnak is. Nemzetközi találkozókon jártunk Bécsben, Londonban, Isztambulban, Milánóban és Ljubljanában is.

                                                    Bóbis László és Szarvas Eszter                                               Janicsek Gábor és P.Tóth Beáta

Frankie Maning és fia Chazz Young a Hot Jazz Band társaságában

A Gramophonia, Joó Barbara és a Keep Swinging táncosai a Hot Jazz Band 30-ik jubileumán, az Erkel Színházban 2015

Lindy Shock 2018

A Hot Jazz Band Isztambulban

A Hot Jazz Band Londonban

                            Dawn Hampton és Bényei Tamás Herrang, Svédország 2012                                  One Minute Challenge 2022

                 A Garmophonia Ljubljanában 2018                                                                          One Minute Challenge 2018

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (11)

Amerika meghódítása – a Hot Jazz Band a világ legnagyobb jazztalálkozóján

Amerika földjére lépni jazz-zenészként talán a legmeghatározóbb élmény. A ’90-es évek közepén egy bendzsó-barátom, az amerikai-magyar Csongrády Viktor hozott egy West Coast Rag című folyóiratot, melyben a Sacramento Jazz Jubelee címe is szerepelt. Kiküldtem első CD-ket, majd mikor 1996-ban Mike McComb a fesztivál nemzetközi koordinátora Pesten járt, egy koncert szünetében az Erkel Színház büféjében, Lukácsházi Győző mutatott be neki. Mike elmondta, hogy meghallgatták a lemezt és tervbe van véve a meghívásunk. Joe Muranyi, a Louis Armstrong All Stars egykori klarinétosa egy USA-beli fesztiválon együtt örömzenélt a Jubelee akkori igazgatójával, Roger Krum bőgőssel, akinek figyelmébe ajánlotta a Hot Jazz Band-et.

1998-ban érkezett a hivatalos meghívó miszerint a Hot Jazz Band 1999. május 28. és 31. között fellép a 26-ik Sacramento Jazz Jubelee-n. Leírhatatlan volt az öröm. Sacramento a klasszikus, másnéven tradicionális jazz Mekkája volt. Csak néhány számadat: négy nap alatt 120 Ezer néző, 131 zenekar, 60 színpad, 3000 önkéntes. A 131 zenekarból csak kilenc volt tengeren-túli, illetve nem USA-beli.

Óriási élmény volt a találkozás az amerikai jazzélettel. Még az amatőr zenekarok is autentikus hangzásúak, nincs áthallás, félreértelmezés, ami oly gyakori Európában. A kitüntető események sem várattak magukra. Elsőnek bendzsózásom révén bekerültem a Banjorama programokba, a nyugati part legkiválóbb bendzsósai közé, és négy ízben az USA leghíresebb bendzsósaival duetteztem, Dough Mattoks, Lee Floyd és Howard Alden partnereként. Howard Alden Grammy-díjas jazzgitáros, Woody Allen filmjeinek közreműködője, aki kitűnő bendzsós is. Egy alkalommal Randy Reinhardt és John Sharidan volt vendégünk, és egy alkalommal Jake Hannah a jazztörténet egyik legnagyobb jazzdobosa lépett fel velünk. Jake Hanna olyanokkal zenélt, mint Benny Goodman, Count Basie, Benny Carter, Bing Crosby, Maynard Fergusson, Bobby Hackett, Oscar Peterson, Joe Pass, Varren Vaché, Sarah Vaughn, George Wein… Nagyon tetszett neki a Hot Jazz Band, szó szerint ezt mondta: „Ez a zenekar túl jó ide.” Ezzel arra célzott, hogy fellépők zöme amatőr zenekarokból állt.

Jake Hanna és Sacramento-i zenész barátai kerti party-t tartottak tiszteletünkre, fogadásunkra az amerikai mellé magyar zászlót is bontottak. Sok nevetés, finom ételek vártak bennünket, az ott sütött lazacra horgászni csak azért nem mentem velük, mert hajnalba keltek és féltem a tengeri betegségtől, aznap három koncert várt ránk.

A Hot Jazz Band olyan szenzációt keltett, hogy 2003-ban a Sacramento-i Capital Public Radio/Fővárosi Közrádió élő adásban közvetítette a zenekar koncertjét a Jubelee-ről. A fesztiválnak volt egy pontrendszere, megfigyelők tesztlapokon pontozták a zenekarokat: színpadfegyelem, műsor, siker mértéke stb. Túlzás nélkül mondhatom, hogy majd’ minden koncertünket álló ováció követte. Egy alkalommal azon kiválasztottak közé kerültünk, akik a Jubelee-t képviselték a Lake Tahoe Jazz Fesztiválon. Lake Tahoe a világ legnagyobb tengerszeme köré épült, erdőligetes üdülő és kaszinóváros, ahol a kaszinók színpadjain a jazzé volt a főszerep, mi Frank Sinatra fellépésének helyszínén, és az általa egykor tulajdonolt kaszinóban játszottunk.

A Closing Ceremony/Záróünnepség kiemelt eseménye a fesztiválnak. Ide kétszer válogattak be, s legutolsó beharangozója így szól: „29-én, hétfőn délután, a Kongresszusi Központban, záróceremóniánkon több tucat zenész játszik változatos hangokon és ritmusban. A Hot Jazz Band, a Jubelee egyik legszórakoztatóbb nemzetközi zenekara, a STJS által szponzorált TNT ifjúsági együttes és a Császárok, az előző jubileumi császárokból álló zenekar is jelen lesz, hogy biztosítsák a 33-ik megfelelő fináléját.” Nyolc év leforgása alatt hat ízben hívtak meg Sacramento-ba. Felejthetetlen élmények és életre szóló barátságok, ami megmaradt mindebből. Ott ismertük meg a klarinétos Allan Vaché-t, a világhírű trombitás Warren Vaché öccsét, akit két ízben sikerül meghívnunk Magyarországra.

A Sacramento-i meghívólevél 1998-ból

A Hot Jazz Band a Sacramento-i kapitólium előtt 2006

A Sacramento Jazz Jubelee műsorfüzete 1999

A Sacramento Bee címú lap cikke Galbács István fotójával 2004

A Lake Tahoe Jazz Fesztivál híradása a Sacramento Bee lapban 2004

Sacramento Bee 2004

Bényei Tamás és Howard Alden, Closing Ceremony, Sacramento  2006 

Jake Hanna és Galbács István, Sacramento  2003 

Kerti party a Hot Jazz Band tiszteletére, Sacramento 2006 

A képen a középen Tommy Saundrers, Bényei Tamás, Bera Zsolt és John Alred,  Closing Ceremony, Sacramento 2006

A Hot Jazz Band és Allan Vaché a Szegedi Dóm téren 2004-ben

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (10)

Oscar Peterson, Ray Charles, Wynton Marsalis, Illinois Jacquet, a Marciac-i zarándokút

Heléne Manfredi egy korzikai származású hölgy, aki anno egy párizsi jazzbőgőshöz ment feleségül, s lett segítője, később menedzser, fesztiválszervező. Olyanokkal dolgozott együtt, mint Johnny Griffin, Gerry Mulligan és Art Farmer. Ránk Roland Hippenmeyer jazz-szakíró hívta fel a figyelmét, és talán Fréjus-ben ott is volt 1995-ben, mikor a világ legnagyobb szabású New Orleans Jazz versenyét megnyertük. ’96-ban már érkezett is a meghívó faxon, augusztusban irány Marciac.

Marciac 1948 kilométerre és 20 órára van Budapesttől, egy kis falu Toulouse-tól 128 kilométerre a francia spanyol határ közelében, ahol a helységneveket már a francia mellett baszk és katalán nyelven is írják, s olyannyira közeli a hispán kultúra, hogy Marciac-nak bikaviadal arénája is van. A mesebeli tájon elterülő falucska középkori templomában az Esztergomból Győrön és Melken át Santa Maria Conpostela-ba vezető zarándokút is látható térképen. Az 1978-ban alapított  New Orleans Jazz Fesztivál ma a Jazz In Marciac névre hallgat, Európában a nizzai után a második legrangosabb jazz-esemény, melynek két hete alatt átlagosan 250.000 látogatót fogad.

A Festival Off nevű program a napközben odaérkező közönségnek ad koncerteket. A  számtalan színpadon profi francia és nemzetközi művészsereg szórakoztatta a platánfák árnyékában a nézőtéren és környékén iszogató, étkező hallgatóságot. Ezeken a színpadokon nap közben folyamatosan jazz szólt, néha a nagy sztárok is fel-felléptek itt. A Hot Jazz Band nagy népszerűségnek örvendett, a koncertjeink után kígyózó sorok álltak CD-inkre és aláírásunkra várva. Nem messze egy útszéli, hangulatos kis fogadóban volt a szállásunk, este a nyakbavaló belépőkkel ingyen látogathattuk a falu szélén felállított, 5000 főt befogadó sátorban a világsztárok koncertjeit. Itt láthattuk élőben Ray Charlest, Oscar Petersont, Illinois Jacquet-tet, Mc Coy Tinert, Dave Hollandot, Phil Woodsot, Dianne Reeves-et, Joshua Redmant, Roy Hargrove-ot, Wynton Marsalis-t. Egy alkalommal a nagyszínpadon is játszottunk.

1996-ban egy alkalommal megkértek, műsoron kívül menjünk el egy kis étterembe játszani, kiderült, hogy Illinois Jacket ebédelt ott és neki fújtuk. Feleségével könnyed táncot lejtettek az Out Of Nowhere-re. Úgy emlékszem talán egy évfordulót ünnepeltek… 2001-ben pedig arra kértek, hogy amikor a stáb elbontja a nagyszínpadot, egy tortát vágnak fel, és hangosítás nélkül adjunk 40 perces műsort. A zene befejeztével szóltak, hogy ne rakjuk el a hangszereket, mert ezen az eseményen Wynton Marsalis is meg szokott jelenni, és beszáll az ott játszó zenekarba. Wynton, nem hozott trombitát, elkérte az én 1926-os, Joe Muranyitól kapott Victor and Cohn-omat, és csodálatos, három oktávot bejáró játékával 20 percig élvezte zenekarom társaságát. Ő maga kért még számokat, lelkesedése nem tűnt protokollárisnak, jómagam bendzsón kísértem.

A La Dépeche újságban ezt írták rólunk: „Philippe Urraca Gers-i cukrász az utolsó nugátokat cukormázzal és egyéb krémmel rögzítette. Mindenki kapott egy kis ínyenc (zenei sic.) csokit, a magyar Hot Jazz Band adott műsort. Ekkor került rá a cseresznye: Wynton Marsalis akit a Jazz in Marciac mosolyogva fogadott.(…) A trombitást nem kellett kérlelni egy kis műsorra a magyarokkal a JIM önkénteseinek.” Utána beszélgettünk, Wynton elmondta, hogy nem nagyon kedveli a szving zenét és szívesen meghallgatta volna játékomat, mert a fesztivál igazgató ódákat zengett rólam. Ekkor adott autogramot a műsorfüzetbe, én pedig megajándékoztam egy Hot Jazz Band Plays Hungarian és egy Hot Jazz Band plays Gershwin CD-vel, melyen ötletemre Bóbis Laci kétszeres sztepptánc világbajnok barátom szteppel is. Nem maradhatott ez nyomtalan, mert pár év múlva a TV-ben láttam egy koncertjét, ahol sztepptáncossal adott műsort. Nem tudni, minden esetre óriási élmény és megtiszteltetés volt vele egy levegőt szívni. Más az, amikor egy-egy ilyen sztár elvetődik hozzánk, és más az, amikor ezek a jazzikonok egymásnak adják a tribünt a miattuk odasereglett közönségnek. Hatalmas élmény ezt látni, részese lenni és elmerülni ebben a forgatagban… Marciac-ban 1996-ban, ’97-ben és 2001-ben is bemutatkozhattunk.

az Atout Jazz (Jazz Ászok), Heléne Manfredi mendzserirodájának prospektusa

Heléne Manfredi és titkárnője a Hot Jazz Band-del, Marciac 1996

 Jazz In Marciac, a Festival Off színpadán a Hot Jazz Band, Marciac 1996

A La Dépeche címoldalán a Hot Jazz Band, belül Wynton Marsalis, Marciac 1997

Wynton Marsalis és a Hot Jazz Band, Marciac 2001

A Hot Jazz Band és Wynton Marsalis jáékát említő La Dépeche cikk 2001. augusztus 16-i szám

Wynton Marsalis és Bényei Tamás, Marciac 2001

A Wynton Marsalis autogramját tartalmazó műsorfüzet, Marciac 2001

A Jazz In Marciac műsorfüzetének címoldala 1996

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (9)

Louis Armstrong gyermekei ismét Normadiába érkeznek - Saint Adresse 1998

Az igazsághoz tartozik, hogy azért volt egy verseny, ahol az első díj előtt egy évvel egy másodikat is nyertünk. 1997. június 13-14-15-én érkeztünk ebbe a barátságos kis óceánparti városkába. Három francia zenekar mellett egy német, egy amerikai, egy ukrán és egy olasz banda volt a vetélytársunk. A három napos verseny végén a francia Hot Antic Jazz Band kapta az első díjat, mi a második díj boldog tulajdonosai lehettünk, és ez nem csüggesztett el bennünket, mert ráadásnak a Hot Antic barátságát is elnyerhettük, akik három ízben hívtak meg a francia Riviéra Nimes nevű kis városkájába, ahol Európa egyetlen teljesen épen maradt római kori Colosseumát lehet megcsodálni. A zenekar vezetője Michel Bastide remek trombitás, civilben szemorvos, tíz alkalommal találkozott személyesen Louis Armstronggal, Jo Muranyit jóbarátjának tekintette. A verseny szervezői nagyon megkedveltek bennünket arra buzdítottak, hogy a következő évben is látogassunk el hozzájuk, már csak azért is, mert a döntőben a közönség egyértelműen bennünket támogatott. Erről a Mississippi Rag amerikai jazz szaklapban említést is tesznek a következő módon:

„A tortán a hab az est zárókoncertje volt a Kulturális Központban: a két döntős (Magyarország Hot Jazz Band-je és Franciaország Hot Antic Jazz Band-je) rájátszása, (…). A Hot Antic erősen hangszerelt, autentikus korai New Orleans-i hangzása éles ellentétben állt a Hot Jazz Band sima chicagói maintsream műsorával. Utóbbi zenekar egy mesés, Hacket-ihletésű trombitással, Bényei Tamással büszkélkedhetett, aki körkörös légzéstechnika bemutatása után felkapott egy bendzsót, hogy „ujjhólyagosító” egyhúros improvizációkat adjon elő. A francia közönség mindkét együttest nagy lelkesedéssel fogadta, de érdekes módon egyértelműen a magyar együttest preferálta.”

Dave Robinson - Mississippi Rag USA 1997 szeptember

1998. májusában A Concours International de Jazz Louis Armstrong/Nemetközi Louis Armstrong Jazz Verseny elnevezésű eseményre három francia, és egy-egy belga, lengyel, német zenekar mellet a magyar Hot Jazz Band kapott meghívást. Az a légkör, az a pezsgő jazzélet, az a zeneintelligencia, ami Franciaországot jellemzi, sehol máshol nem tapasztalható. New Orleans francia alapítású város, ezért joggal érzik magukénak ezt a zenei kultúrát, és nagyon magas színvonalon művelik is. A közönség hálásan megtapsolja az amatőr zenekart is, de az igazi minőségnél ovációban tör ki, és ami fontos, nagyon érzékenyek a muzikalitásra. Álljon itt egy újságcikk idézet:

„A ’98-as versenyt teljes mértékben a magyar Hot Jazz Band uralta egységes hangzásával, szólistáival és kifinomultságával. A többi, nagyon tehetséges együttes végigjátszotta a versenyt vasárnap estig és egy pillanatra azon töprengtünk hogyan is döntsünk a korábban a Hot Jazz Band-től csak kicsit elmaradó francia Feeling Stompers-ről, akik kiválóan teljesítettek a Saint Adress Kulturális Központ színpadán, végül egyhangúlag a Hot Jazz Band nyerte a zsűri első díját, harmadik a német Swinging Blue Birds lett. A közönségdíjat a francia Scat á Toc nyerte, a legjobb szólista díját a Hot Jazz Band kornettosa, (bendzsósa sic.), énekese és vezetője, Bényei Tamás kapta.”

Frank Duboc - Canal Jazz jazzfolyóirat, Franciaország 1998

A Hot Jazz Band akkori felállása: Bényei Tamás - trombita, bendzsó, ének, Bera Zsolt - harsona, Marsall László - klarinét, tenorszaxofon, Szili Róbert - gitár, bendzsó, Juhász Zoltán - bőgő, Galbács István - dob. Szép emlék, versenyeink megkoronázása volt mindez, s ezalatt már javában várt bennünket az a zenei szcéna, ahová mindig is vágytam zenekaromat látni, de erről legközelebb…

A Hot Jazz Band Saint Adresse-ben 1997

Saint Adresse - programfüzet 1998

Concours International de Jazz Louis Armstrong, I díj - Saint Adresse 1998 

A Hot Jazz Band az óceán partján, Saint Adresse 1997

Canal Jazz - francia jazzújság - Saint Addresse 1998

Concours International de Jazz Louis Armstrong, a legjobb szólista díja Bényei Tamás - Saint Adresse 1998 

Mississippi Rag - USA - Saint Adresse 1997

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (8)

A magyarok a Mont Blanc-nál is a csúcsra értek

1997-ben a legrangosabb versenyek megnyerése után érkeztünk a Mont Blanc lábánál fekvő Megéve városába. Öt országból 16 zenekar jelent meg a Megéve Jazz Contest elnevezésű versenyen. A zsűriben nem más foglalt helyet, mint Caude Luter klarinétos, a francia klasszikus jazzélet legnagyobb alakja, Sidney Bechet, Barney Bigard és Boris Vian egykori zenésztársa.

A személyes élmények helyett álljon itt két újságidézet, ahol érdemes az amerikai cikk címére is figyelni, miszerint:

„Magyar Virtuózok nyerik az Alpok jazz díját”

 „A magyar Hot Jazz Band impozáns hírét megelőzve Budapesttől egészen a francia Alpokig autózott, mint a régi kelet-európai hódítók, hogy nagyszerűen játszva legyőzzék ellenfeleiket, és megszerezzék a fődíjat az idei tradicionális jazz-zenekarok versenyén ebben a vonzó és barátságos francia alpesi síparadicsomban." (…) "Ha néhány zenész izgult is, ennek jele sem látszott az első részben, amikor a budapesti Hot Jazz Band lépett a színpadra. A kiváló trombitás, Bényei Tamás által vezetve a kiművelt harsonás Bera Zsolt és Marsall László klarinétos/szaxofonos közreműködésével egy nagyon magabiztos szólistasort tettek ki, kísérve egy könnyedén szvingelő ritmusszekcióval, melyet Szili Róbert (gitár/bendzsó), Juhász Zoltán (bőgő) és Galbács István (dobok) alkottak. Az ötletgazdagság, a meggyőzőerő, az együttes játék és a szólók tiszta minősége, éreztette, hogy ezt a zenekart nagyon nehéz lesz legyőzni. Különösen jó volt a három zárószám a „Dippermouth Blues”, „Do You Know What It Means To Miss New Orleans” és a „Struttin’ Wiht Some Barbecue”. A második részben engedtek a csábításnak, hogy gyors tempókat vegyenek (pl. Chinatown), de ezt is nagyon könnyedén tették. Ez egy nagyon jó zenekar, mely részt vehetne, melynek előbb, vagy utóbb részt kellene vennie akár egy amerikai jazzfesztiválon is.”

Peter Gaskell – Mississippi Rag jazzfolyóirat, USA

„– Mi is srácok! Veletek vagyunk! És ez nem más, mint a budapesti Hot Jazz Band. Utoljára róluk szólok. Megvan rá az okom. Azt kérded tőlem, hogy mi? Nos, ez nem más, mint a szenvedély a szemeiben – ó, de mennyire! – végre rátaláltunk. Volt már alkalmam itt-ott elmondani mindazt a jót, ami eszembe jutott a 33 éves Benyei Tamásról, akinek minden megy: a könnyedség, ahol mások erőlködnek, a mosoly, ahol mások már görcsbe rándulnak… Trombitás – bendzsós – virtuóz, énekes, helyes, háború előtti mozisztár arccal, (zöld szem!) – Kérdés, ki fogja hamarosan szerződtetni? (Coppola, Woody Allen??) – a többi all-starhoz hasonlóan pótolhatatlan, hála a vezető karizmájának, tekintélyének, nemde a mosolyának is. Vigyázat, karrier!! Volt egy pont az „It Don’t Mean A Thing”, ami az 1940-es évek kis ellingtoni formációira emlékeztetett – boldogság – egy „I Got Rhythm”, amely Kirby-re kacsintott; volt „Confessin”;  nagyon ott volt... és az a szikra, de még milyen(!?), és az a konfiguráció is, még ha évek óta csak fel-feltűnik a fesztiválokon, nevezetesen, hogy ma a tradicionális jazztől a szenvedélyességnek ezt az érintését várjuk (ami eredetileg is megvolt), és amely nélkül menthetetlenül meghalna. Jól értették ezt a negyedik Verseny döntősei (Hot Jazz Band sic.), és még inkább velük együtt az a boldog közönség, amely rohant meghallgatni őket.”

Roland Hippenmeyer – JAZZ,DIXIE/SWING jazzfolyóirat, Franciaország

Megéve Jazz Contest I díj, kisplasztika 1997 

A Hot Jazz Band a Megéve Jazz Contest első díjával, Megéve 1997

Jazz, Dixie/Swing francia jazz újság 1998

A Hot Jazz Band a Megéve Jazz Contest első díjával, háttérben a Mont Blanc 1998

Mississippi Rag USA jazz szaklap 1997

Megéve Jazzparádé, középen Michelle Bastide és Bényei Tamás 1997

A Megéve Jazz Contest prospektusa 1997

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (7)

A világ tetején - az „Arany Sidney”/„Sidney D’Or”

1995 júniusában Le Havre csodálatos emlékével tértünk vissza immáron harmadjára Fréjus Saint Raphael-be. Tudtam, hogy az előző évben megnyert verseny zsűrijének majd’ minden tagja helyet foglal a Saint Raphael-i bírák közt. Ők már jól ismerték a zenénket. Még egy zsűritag erősítette a szimpatizánsok csapatát, nem más, mint Joe Muranyi, Louis Armstrong zenekarának utolsó, magyar származású klarinétosa. A Nemzetközi New Orleans Jazz Verseny akkor ért a csúcsra, azon a nyáron rekordlétszám, 13 európai ország 53 zenekara mellet egy ausztrál banda is részt vett az eseményen. Soha, sehol a világon nem rendeztek ekkora versenyt a klasszikus jazz műfajában.

XVe Compétition Internationale De New Orleans Jazz/15. Nemzetközi New Orleans Jazz Verseny, 1995 június 30-július 1-2., Fréjus Saint-Raphael, (Cote D' Azur) Franciaország, 54 zenekar részvételével. A szobor neve Sidney D'Or (Arany Sidney) a New-Orleans-i kreol (francia ajkú, színesbőrű) származású Sidney Bechet szoprán-szaxofonosról elnevezett díj. Bechet 1949-ben áttelepült Franciaországba, ahol a tradicionális jazz ünnepelt csillagaként élte életét a rá oly büszke franciák közt. A húsztagú zsűri csupa híres francia jazz-zenészből, szakíróból, újságíróból és Armstrong utolsó klarinétosából, Joe Muranyi-ból állt. A győztes zenekar egy pici kelet európai országból érkezett, a vasfüggöny mögül, ahol hosszú elszigeteltségben éltek a jazz-zenészek, hagyománya, kultúrája ellentétben a nyugat-európai országokkal a műfajnak szinte semmi, ezt az országot úgy hívják Magyarország és a zenekart úgy hívják: Hot Jazz Band. A zenekar akkori tagjai: Bényei Tamás - trombita, banjo, ének, Bera Zsolt - harsona, Szőke Péter - klarinét, szaxofon, Kukta Béla – banjo, Juhász Zoltán – bőgő, Galbács István - dob.

Az első napon tíz színpadon 5-5 zenekar játszott 30 percet, a húsztagú zsűri 2-2 tagja bíráskodott a színpadoknál, a második napon a tíz színpadon már csak egy-egy zenekar adott 50 perc műsort, és az utolsó napon a tengerparton emelt, 4000 főt befogadó szabadtéri színpadon négy zenekar játszott tíz percet. A zsűri zenész tagjai a versenyszámok előtt gálaműsort adtak. Ez volt az a pillanat, ahol már sejtettem, hogy meglehet a siker, ám sosem lehetünk biztosak. A nagy dolgok ugyanis sosem akkor történnek, amikor várjuk őket, de mindig készen kell állni.

Az öröm ismét leírhatatlan volt. Képzelhetik Georges-ot, aki elmondta, hogy ez élete legszebb pillanata volt, s tudomása szerint a húsztagú zsűriből 19 szavazott a Hot Jazz Band-re. Másnap öles újságcikk jelent meg a Hot Jazz Band, Joe Murányi és Lengyel Gyuri képével, a címe: „Satchmo örökösei”. A tengerparti sétányon, ahol az ebédhez igyekeztünk, lépten-nyomon ránk köszöntek az emberek: „Felicitation!!!” A versenyt követően hét újságcikk jelent meg rólunk híres francia és svájci szaklapokban, és ekkor vett szárnyai alá Franciaország egyik legnagyobb jazz-impresszáriója, Heléne Manfredi, Johnny Griffin és Gerry Mulligan menedzsere, aki később sok híres fesztiválra szervezte ki a Hot Jazz Band-et, de erről később...

A Sidney D'Or 1995

      XVe Compétition Internationale De New Orleans Jazz műsorfüzete a résztvevőkkel és a zsűri névsorával 1995

A Sidney D'Or díjátadója 1995

A La Dépeche cikke, a képen Georges (Lengyel Gyuri), Joe Muranyi és a Hot Jazz Band 1995

Les Arcs, napilap, Saint Raphael 1995

One More Time, svájci lap 1995

HOT JAZZ BAND 40 – Bényei Tamás írása (6)

A Hot Jazz Band partra száll - Le Havre 1994

Hogy mit hozott még az utcazene a zenekar életébe? Sok élményt, nagy találkozásokat és a versenyeket, mely komoly célkitűzésem volt. A puszta véletlen, hogy kalandozásunk színtere az a Franciaország volt, ami a mai napig is a világ jazz-életének Kánaánja.

Juan Les Pins a Cote d’Azur-ön pedig azért volt bázis, mert az egyetlen település volt, ahol akár hajnali 1-kor is lehetett játszani az utcán. 1990 júniusában egy kedvenc sarkon muzsikáltunk épp, amikor az egyik étterem teraszáról dixieland hallatszott. Közelebb érve a Molnár Dixieland-et pillantottuk meg: „Hát ti mit kerestek itt?! Mi évek óta ide járunk utcazenélni!!!” Erre Gyula elmondta, hogy a közeli Fréjus Saint Raphael-ben, a Nemzetközi New Orleans Jazz Versenyre érkeztek, ahol előző évben második helyezést értek el. Gyula még annyit mondott: „Ha idén nem nyerünk, mi már nem jövünk, mert csak útiköltséget fizetnek, és eleget nyaraltunk itt, keresd Fréjus-ben a Bowling-ban Georges-ot”.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-regény, de igaz volt. Georges nem más, mint barátunk Lengyel Gyuri, aki a ’70-es években emigrált Franciaországba, és a Cote d’Azur-ön egy Bowlingot üzemeltetett. Itthon a popzenei világban dolgozott, ám új hazájában, mikor látta, hogy a régi jazzt mennyire kultiválják, nekilátott magyar zenekarokat kisegíteni. Abban az időben 50 (!!!) zenekart invitáltak erre a versenyre. Megkerestük hát Georges-ot s így három évre rá, ’93-ban ott lehettünk Fréjus Saint Raphael városában utcazenével összevont nyaralásunkon. Az első két alkalommal nem jutottunk tovább, de ’93-ban a színpadról lejövet egy csinos lány lépett mellém, kezében szórólapokkal. Annyit mondott: „Nevezzetek erre a versenyre, ti jók vagytok, nektek oda el kell mennetek!” A papíron annyi szerepelt: Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny – Le Havre 1994. Egy magnókazettára vettünk fel számokat, azt küldtem ki, s érkezett a meghívó miszerint 1994 július 6-án egy 20 perces bemutatkozó műsorral kezdhetünk.

A „D-Day”, a normandiai partraszállás, azaz II. Világháború befejező csatáinak 50-ik évfordulóján hatalmas fesztivált rendeztek Le Havre városában. A rendezvénysorozat megnyitóünnepségén a győztes hatalmak államfői, Clinton, Chirac, Gorbacsov, II. Erzsébet angol királynő képviselték hazájukat. A majd’ egy hónapig tartó ünnepségsorozat keretében rendezték meg a „Concours International de Jazz Louis Armstrong la ville du Havre”/Le Havre-i Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny elnevezésű vetélkedőt. A meghívott zenekarok, egy-egy orosz, lengyel, brit, USA-beli, két francia, azaz a győztes hatalmak országaiból, és hetedikként, hogy-hogy nem, egy pici, kelet európai, háborúvesztes országból érkeztek. A zsűri híres francia zenészekből és újságírókból állt, köztük Alain Bouchet, Irakli jazztrombitások, a klasszikus trombita sztárja Guy Touvron, elnöke Acker Bilk, világhírű angol klarinétos volt. Egy kötelező Louis Armstrong szerzemény, az igen nehéz és bravúros „Cornet Shop Suey” szerepelt a repertoáron. A háromnapos verseny végén a zsűri egyöntetűen a 27 év átlagéletkorú, a piciny, hajdan ellenséges ország fiatal, ismeretlen zenekarának ítélte a díjat. Ezt az országot úgy hívják: Magyarország, a zenekart pedig úgy hívják: Hot Jazz Band. A Hot Jazz Band akkori felállása: Bényei Tamás – tp, bj, voc, Szalóky Béla – tb, Szőke Péter – cl, ts, Kukta Béla – bj, Juhász Zoltán – b, Galbács István – dr.

Leírhatatlan volt az öröm. Hihetetlen. Ott álltunk a színpadon egy álom kellős közepén az ujjongó tömeg, a mosolygó zsűri és világhírű zenészek ölelésében. Ezzel kezdetét vette az, az egyedülálló sorozat, hogy egy jazz-zenekar négy év leforgása alatt négy nemzetközi versenyt nyert külföldön.

1994 július 8. Díjátadó, a Grand Volcan színpada,  Le Havre

(balról a harmadik szemüvegben Acker Bilk) 

Acker Bilk, Bényei Tamás és Daniel Huck - Le Havre 1994

Alain Bouchet és Bényei Tamás  - Le Havre 1994

A fesztivál programfüzetének oldalai

Le Havre-i Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny I díj, Hot Jazz Band 1994

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (5)

Memento

Franciaországi útjaink alkalmával láthattuk, hogy Nyugaton a jazz aranykorának utolsó nagy alakjai utolsó aktív éveiket élve járták a fesztiválokat. Miközben a szabad világ fénysebességgel hagyta maga mögött virágzó zenei életével a keleti, elzárt Európát, addig a négy elemit végzett Aczél György, az életében sohasem dolgozó „munkás”, Kádár János országában a végzetesen bűnös és otromba hatalom csak erőltette tovább „kulturális” forradalmát, szemellenzős, primitív életszemléletét. Ennek okán álljon itt még pár szó a korról, melyben éltünk. Hiszem, hogy az írástudók kötelessége és felelőssége a tanúságtétel. Nincs felmentés, nincs szerecsenmosdatás, nincs édeskés nosztalgia, szentimentalizmus, az különben is csak a bennünk búvó hormonok, kellemes, privát életkori élmények összessége. Őszintén el kell mondani az igazságot. A sötétség kora, életnyomorító diktatúra volt az, amiben éltünk,  a goromba, műveletlen ember hatalma a rettegő többségen. A legszebben, legtalálóbban Illyés Gyula és Weöres Sándor írták ezt meg:

https://www.youtube.com/watch?v=X-RU0waAEVc,

https://www.youtube.com/watch?v=CChNFYxiYmg .

Sérült a szabad mozgás, gyülekezés, véleménynyilvánítás, művelődés joga és még sorolhatnánk. A tehetséges ember a rendszer ellensége volt, mert önállóan gondolkodik, s aki nem állt be a sorba, azt elveszejtették. Csak az általuk szabott mértéknek lehetett megfelelni, és ebbe nem tartozott bele a jazz, ami szerintük nem volt része az egyetemes kultúrának. Érdekes módon az egyetlen volt ez a műfaj, amit tiltottak, és végzetesen elsorvasztottak, minden más művészeti ág, komolyzene, tánc, színművészet, képzőművészet intézményi háttérrel, viszonylag szabad, akár támogatott formában létezhetett. És nem a később furamód összeállt jazzkonziról beszélek, ahol jobb híján - jellemezve a viszonyokat - képesítés nélküli emberek taníthattak, hisz a jazzkonzi az 1944 utáni jazzt oktatja, én a jazz aranykorának zenéjéről beszélek. Ebben a közegben szabadon alkotni, minőséget teremteni nehéz feladat volt. Azt gondoltuk, hogy az idő lassan meghaladta a paranoid hatalmi gondolkodást, mégis előfordult 1985-ben, hogy a Hadsereg Ki mit tud?-on a Basin Street Blues címét a politikai tiszt kérésére meg kellett változtatnunk a Mi utcánk Dalá-ra, mert idézem: „Ez amerikai, tehát imperialista, ezért nem nézik majd jó szemmel.”

Olvassuk hát a dal szabad fordítású szövegét, mely óriási veszélyt jelenthetett a népi „demokráciára”:

„A Völgy utca az, az utca,

Ahol az emberek találkoznak

New Orleansban, az álmok földjén,

S te sosem tudhatod meg, hogy ez mily’ szép

És valójában mennyi mindent jelent.

Boldogság, ó igen,

Ahol szabadon üdvözölhetem a kedvesem,

Ahol gondtalan vagyok,

Ez a Völgy utca éneke.”

Az elrabolt szabadságunk és ifjúságunk okán álljon itt a lázadás egy kép formájában a CSMO gárdájáról, amely csakis szabályszegő módon készülhetett. Még néhány zenélős pillanat az egyetemi évekből, mellette a tanácsi engedély, miután szabályok közé kezdték terelni a kibontakozó új életet és egy újságcikk az első utcazenéink egyikéről, amit beleng a változás szele. Rá két hónapra kiáltották ki a köztársaságot.

Csapat Művelődési Otthon, Zalaegerszeg 1985

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (4)

George Benson, Frank Foster, Birelli Lagnéne, Stéphane Grappelli és a többiek

Hogy az utcazene milyen kalandokkal jár, az ember el sem tudná képzelni. 1991 nyarán (07.22.) Nizza sétálóutcájában épp pihenőnket tartottuk egy gyorsétteremben, amikor kintről dixie harsant fel. Szalóky Bélával kaptuk a hangszereket és kirohantunk az utcára, akkori fellépéseink színterére. A helyi zenekar szuzafonnal, bendzsóval masírozva, meg-megállva, a pólójukon a Nizzai Jazz Fesztivált hirdette. A Nizza-i Jazz Fesztivál 1948 óta Európa legrangosabb jazz-eseménye még napjainkban is. Nem kérettük magunkat, beszálltunk hozzájuk. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy az irántunk támadt csodálat kapcsán azonnal lett hat francia barátunk, akik elmondták, hogy aznap éjjel a Hotel Negresco-ban jam session lesz, jöjjünk le és hozzuk a hangszereket. A campingben elköltött vacsora után beültünk Galbács Isti Daciájába és legurultunk a hotelhez. Beléptünk a bárba, ahol 1,5 méterre George Benson gitározott, Birelli Lagréne bőgőzött és a Count Basie Big Band sztárjai jam-eltek. Jómagam elő se vettem a trombitámat, mivel csak a régi jazz-ben vagyok igazán otthon, de Béla nem ijedt meg, beszállt, játékát elismerő gesztusok kísérték. Mivel ő beszéli azt a bizonyos másik nyelvet is Jazzországban, nem is volt ez kérdés. Óriási élmény volt ezeket az embereket hallani. Magyar léptékekkel megfoghatatlan, ami ott történt. Sajnos akkor még nem voltak okostelefonok, fényképezőgépet sem vittünk. Pár napra rá (07.25.) Juan Les Pins-ben is volt hasonló fesztivál, mi ezt nem tudtuk, és a Garden Beach Hotel előtt kezdtünk muzsikálni, ahonnan kijött egy úr, aki Pierre Cammas zongoristaként mutatkozott be, beinvitált az ottani jam session-re. Aznap este Stéphane Grappelli zenészeivel – ő maga épp aludni tért – és Franciaország legnagyobb klasszikus jazz zenészeivel - Alain Bouchet, Maxime Saury és társaik – zenélhettünk, s köthettünk életre szóló barátságot. A kép ott készült Marc Fosset és Jean Philip Viret társaságában Galbács István. Mellette az 1991-es Nizzai Jazz Fesztivál programja.

Galbács István, Marc Fosset és Jean-Philpip Viret

Az 1991-es Nizzai Jazz Fesztivál hétfői programja

További képek Szalóky Béla archívumából

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (3)

A New Orleans-i lány

1985-ben Vitray Tamás egy műsorában beszélgetett egy csodabogár sráccal, aki halandzsanyelven énekelt az utcán, külföldön. Ekkor tette föl a kérdést a műsorvezető, miért is ne lehetne Magyarországon engedni az utcazenét. Ez az ötlet elég merésznek hatott a kádári diktatúrában, ahol, ha 5-7(?) embernél több gyűlt össze, a rendőrség azonnal igazoltatott és oszlatott. A gyülekezési szabadság sem szerepelt az alapvető emberi jogaink közt, de akkor már érződött, hogy valami változás következik az életünkben. Szőke Péter ötletére így hát Zalaegerszegről elszabadulva, minden katonai szabályzatot megszegve, pl. lakóhelyelhagyás, civilruha öltése, álltunk ki a Vörösmarty tér flaszterére. Emlékszem, egy verőfényes szombat délelőtt volt, az ORI bejáratával szemben, a Váci utca torkolatánál álltunk meg. Nagy izgalommal kezdtünk hát muzsikálni. Azonnal 2-300 fős tömeg állt körül bennünket, külföldiek, magyarok. A bögrébe, amit a pénznek tettünk le, csörögve záporozott az apró. Egyszer csak egy gyönyörű, mosolygós, félvér lányt pillantottam meg a tömegben. Mikor befejeztük, odalépett hozzánk, sok érdeklődővel együtt, és Péternek elmondta, hogy New Orleans-ból jött, és nagyon büszke volt, hogy hazájától ilyen távol is az ő zenéjét hallhatja. Emlékszem rá, mintha ma lett volna. Ennél szebb dicséretet még ma sem tudok elképzelni - valójában abban a pillanatban dőlt el minden.

Marek Tamás, Bényei Tamás és Szőke Péter 1985 Vörösmarty tér

Bényei Tamás 1985

Bényei Tamás és Kukta Béla 1985