Hírek 2/19

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (9)

Louis Armstrong gyermekei ismét Normadiába érkeznek - Saint Adresse 1998

Az igazsághoz tartozik, hogy azért volt egy verseny, ahol az első díj előtt egy évvel egy másodikat is nyertünk. 1997. június 13-14-15-én érkeztünk ebbe a barátságos kis óceánparti városkába. Három francia zenekar mellett egy német, egy amerikai, egy ukrán és egy olasz banda volt a vetélytársunk. A három napos verseny végén a francia Hot Antic Jazz Band kapta az első díjat, mi a második díj boldog tulajdonosai lehettünk, és ez nem csüggesztett el bennünket, mert ráadásnak a Hot Antic barátságát is elnyerhettük, akik három ízben hívtak meg a francia Riviéra Nimes nevű kis városkájába, ahol Európa egyetlen teljesen épen maradt római kori Colosseumát lehet megcsodálni. A zenekar vezetője Michel Bastide remek trombitás, civilben szemorvos, tíz alkalommal találkozott személyesen Louis Armstronggal, Jo Muranyit jóbarátjának tekintette. A verseny szervezői nagyon megkedveltek bennünket arra buzdítottak, hogy a következő évben is látogassunk el hozzájuk, már csak azért is, mert a döntőben a közönség egyértelműen bennünket támogatott. Erről a Mississippi Rag amerikai jazz szaklapban említést is tesznek a következő módon:

„A tortán a hab az est zárókoncertje volt a Kulturális Központban: a két döntős (Magyarország Hot Jazz Band-je és Franciaország Hot Antic Jazz Band-je) rájátszása, (…). A Hot Antic erősen hangszerelt, autentikus korai New Orleans-i hangzása éles ellentétben állt a Hot Jazz Band sima chicagói maintsream műsorával. Utóbbi zenekar egy mesés, Hacket-ihletésű trombitással, Bényei Tamással büszkélkedhetett, aki körkörös légzéstechnika bemutatása után felkapott egy bendzsót, hogy „ujjhólyagosító” egyhúros improvizációkat adjon elő. A francia közönség mindkét együttest nagy lelkesedéssel fogadta, de érdekes módon egyértelműen a magyar együttest preferálta.”

Dave Robinson - Mississippi Rag USA 1997 szeptember

1998. májusában A Concours International de Jazz Louis Armstrong/Nemetközi Louis Armstrong Jazz Verseny elnevezésű eseményre három francia, és egy-egy belga, lengyel, német zenekar mellet a magyar Hot Jazz Band kapott meghívást. Az a légkör, az a pezsgő jazzélet, az a zeneintelligencia, ami Franciaországot jellemzi, sehol máshol nem tapasztalható. New Orleans francia alapítású város, ezért joggal érzik magukénak ezt a zenei kultúrát, és nagyon magas színvonalon művelik is. A közönség hálásan megtapsolja az amatőr zenekart is, de az igazi minőségnél ovációban tör ki, és ami fontos, nagyon érzékenyek a muzikalitásra. Álljon itt egy újságcikk idézet:

„A ’98-as versenyt teljes mértékben a magyar Hot Jazz Band uralta egységes hangzásával, szólistáival és kifinomultságával. A többi, nagyon tehetséges együttes végigjátszotta a versenyt vasárnap estig és egy pillanatra azon töprengtünk hogyan is döntsünk a korábban a Hot Jazz Band-től csak kicsit elmaradó francia Feeling Stompers-ről, akik kiválóan teljesítettek a Saint Adress Kulturális Központ színpadán, végül egyhangúlag a Hot Jazz Band nyerte a zsűri első díját, harmadik a német Swinging Blue Birds lett. A közönségdíjat a francia Scat á Toc nyerte, a legjobb szólista díját a Hot Jazz Band kornettosa, (bendzsósa sic.), énekese és vezetője, Bényei Tamás kapta.”

Frank Duboc - Canal Jazz jazzfolyóirat, Franciaország 1998

A Hot Jazz Band akkori felállása: Bényei Tamás - trombita, bendzsó, ének, Bera Zsolt - harsona, Marsall László - klarinét, tenorszaxofon, Szili Róbert - gitár, bendzsó, Juhász Zoltán - bőgő, Galbács István - dob. Szép emlék, versenyeink megkoronázása volt mindez, s ezalatt már javában várt bennünket az a zenei szcéna, ahová mindig is vágytam zenekaromat látni, de erről legközelebb…

A Hot Jazz Band Saint Adresse-ben 1997

Saint Adresse - programfüzet 1998

Concours International de Jazz Louis Armstrong, I díj - Saint Adresse 1998 

A Hot Jazz Band az óceán partján, Saint Adresse 1997

Canal Jazz - francia jazzújság - Saint Addresse 1998

Concours International de Jazz Louis Armstrong, a legjobb szólista díja Bényei Tamás - Saint Adresse 1998 

Mississippi Rag - USA - Saint Adresse 1997

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (8)

A magyarok a Mont Blanc-nál is a csúcsra értek

1997-ben a legrangosabb versenyek megnyerése után érkeztünk a Mont Blanc lábánál fekvő Megéve városába. Öt országból 16 zenekar jelent meg a Megéve Jazz Contest elnevezésű versenyen. A zsűriben nem más foglalt helyet, mint Caude Luter klarinétos, a francia klasszikus jazzélet legnagyobb alakja, Sidney Bechet, Barney Bigard és Boris Vian egykori zenésztársa.

A személyes élmények helyett álljon itt két újságidézet, ahol érdemes az amerikai cikk címére is figyelni, miszerint:

„Magyar Virtuózok nyerik az Alpok jazz díját”

 „A magyar Hot Jazz Band impozáns hírét megelőzve Budapesttől egészen a francia Alpokig autózott, mint a régi kelet-európai hódítók, hogy nagyszerűen játszva legyőzzék ellenfeleiket, és megszerezzék a fődíjat az idei tradicionális jazz-zenekarok versenyén ebben a vonzó és barátságos francia alpesi síparadicsomban." (…) "Ha néhány zenész izgult is, ennek jele sem látszott az első részben, amikor a budapesti Hot Jazz Band lépett a színpadra. A kiváló trombitás, Bényei Tamás által vezetve a kiművelt harsonás Bera Zsolt és Marsall László klarinétos/szaxofonos közreműködésével egy nagyon magabiztos szólistasort tettek ki, kísérve egy könnyedén szvingelő ritmusszekcióval, melyet Szili Róbert (gitár/bendzsó), Juhász Zoltán (bőgő) és Galbács István (dobok) alkottak. Az ötletgazdagság, a meggyőzőerő, az együttes játék és a szólók tiszta minősége, éreztette, hogy ezt a zenekart nagyon nehéz lesz legyőzni. Különösen jó volt a három zárószám a „Dippermouth Blues”, „Do You Know What It Means To Miss New Orleans” és a „Struttin’ Wiht Some Barbecue”. A második részben engedtek a csábításnak, hogy gyors tempókat vegyenek (pl. Chinatown), de ezt is nagyon könnyedén tették. Ez egy nagyon jó zenekar, mely részt vehetne, melynek előbb, vagy utóbb részt kellene vennie akár egy amerikai jazzfesztiválon is.”

Peter Gaskell – Mississippi Rag jazzfolyóirat, USA

„– Mi is srácok! Veletek vagyunk! És ez nem más, mint a budapesti Hot Jazz Band. Utoljára róluk szólok. Megvan rá az okom. Azt kérded tőlem, hogy mi? Nos, ez nem más, mint a szenvedély a szemeiben – ó, de mennyire! – végre rátaláltunk. Volt már alkalmam itt-ott elmondani mindazt a jót, ami eszembe jutott a 33 éves Benyei Tamásról, akinek minden megy: a könnyedség, ahol mások erőlködnek, a mosoly, ahol mások már görcsbe rándulnak… Trombitás – bendzsós – virtuóz, énekes, helyes, háború előtti mozisztár arccal, (zöld szem!) – Kérdés, ki fogja hamarosan szerződtetni? (Coppola, Woody Allen??) – a többi all-starhoz hasonlóan pótolhatatlan, hála a vezető karizmájának, tekintélyének, nemde a mosolyának is. Vigyázat, karrier!! Volt egy pont az „It Don’t Mean A Thing”, ami az 1940-es évek kis ellingtoni formációira emlékeztetett – boldogság – egy „I Got Rhythm”, amely Kirby-re kacsintott; volt „Confessin”;  nagyon ott volt... és az a szikra, de még milyen(!?), és az a konfiguráció is, még ha évek óta csak fel-feltűnik a fesztiválokon, nevezetesen, hogy ma a tradicionális jazztől a szenvedélyességnek ezt az érintését várjuk (ami eredetileg is megvolt), és amely nélkül menthetetlenül meghalna. Jól értették ezt a negyedik Verseny döntősei (Hot Jazz Band sic.), és még inkább velük együtt az a boldog közönség, amely rohant meghallgatni őket.”

Roland Hippenmeyer – JAZZ,DIXIE/SWING jazzfolyóirat, Franciaország

Megéve Jazz Contest I díj, kisplasztika 1997 

A Hot Jazz Band a Megéve Jazz Contest első díjával, Megéve 1997

Jazz, Dixie/Swing francia jazz újság 1998

A Hot Jazz Band a Megéve Jazz Contest első díjával, háttérben a Mont Blanc 1998

Mississippi Rag USA jazz szaklap 1997

Megéve Jazzparádé, középen Michelle Bastide és Bényei Tamás 1997

A Megéve Jazz Contest prospektusa 1997

HOT JAZZ BAND 40 - Bényei Tamás írása (7)

A világ tetején - az „Arany Sidney”/„Sidney D’Or”

1995 júniusában Le Havre csodálatos emlékével tértünk vissza immáron harmadjára Fréjus Saint Raphael-be. Tudtam, hogy az előző évben megnyert verseny zsűrijének majd’ minden tagja helyet foglal a Saint Raphael-i bírák közt. Ők már jól ismerték a zenénket. Még egy zsűritag erősítette a szimpatizánsok csapatát, nem más, mint Joe Muranyi, Louis Armstrong zenekarának utolsó, magyar származású klarinétosa. A Nemzetközi New Orleans Jazz Verseny akkor ért a csúcsra, azon a nyáron rekordlétszám, 13 európai ország 53 zenekara mellet egy ausztrál banda is részt vett az eseményen. Soha, sehol a világon nem rendeztek ekkora versenyt a klasszikus jazz műfajában.

XVe Compétition Internationale De New Orleans Jazz/15. Nemzetközi New Orleans Jazz Verseny, 1995 június 30-július 1-2., Fréjus Saint-Raphael, (Cote D' Azur) Franciaország, 54 zenekar részvételével. A szobor neve Sidney D'Or (Arany Sidney) a New-Orleans-i kreol (francia ajkú, színesbőrű) származású Sidney Bechet szoprán-szaxofonosról elnevezett díj. Bechet 1949-ben áttelepült Franciaországba, ahol a tradicionális jazz ünnepelt csillagaként élte életét a rá oly büszke franciák közt. A húsztagú zsűri csupa híres francia jazz-zenészből, szakíróból, újságíróból és Armstrong utolsó klarinétosából, Joe Muranyi-ból állt. A győztes zenekar egy pici kelet európai országból érkezett, a vasfüggöny mögül, ahol hosszú elszigeteltségben éltek a jazz-zenészek, hagyománya, kultúrája ellentétben a nyugat-európai országokkal a műfajnak szinte semmi, ezt az országot úgy hívják Magyarország és a zenekart úgy hívják: Hot Jazz Band. A zenekar akkori tagjai: Bényei Tamás - trombita, banjo, ének, Bera Zsolt - harsona, Szőke Péter - klarinét, szaxofon, Kukta Béla – banjo, Juhász Zoltán – bőgő, Galbács István - dob.

Az első napon tíz színpadon 5-5 zenekar játszott 30 percet, a húsztagú zsűri 2-2 tagja bíráskodott a színpadoknál, a második napon a tíz színpadon már csak egy-egy zenekar adott 50 perc műsort, és az utolsó napon a tengerparton emelt, 4000 főt befogadó szabadtéri színpadon négy zenekar játszott tíz percet. A zsűri zenész tagjai a versenyszámok előtt gálaműsort adtak. Ez volt az a pillanat, ahol már sejtettem, hogy meglehet a siker, ám sosem lehetünk biztosak. A nagy dolgok ugyanis sosem akkor történnek, amikor várjuk őket, de mindig készen kell állni.

Az öröm ismét leírhatatlan volt. Képzelhetik Georges-ot, aki elmondta, hogy ez élete legszebb pillanata volt, s tudomása szerint a húsztagú zsűriből 19 szavazott a Hot Jazz Band-re. Másnap öles újságcikk jelent meg a Hot Jazz Band, Joe Murányi és Lengyel Gyuri képével, a címe: „Satchmo örökösei”. A tengerparti sétányon, ahol az ebédhez igyekeztünk, lépten-nyomon ránk köszöntek az emberek: „Felicitation!!!” A versenyt követően hét újságcikk jelent meg rólunk híres francia és svájci szaklapokban, és ekkor vett szárnyai alá Franciaország egyik legnagyobb jazz-impresszáriója, Heléne Manfredi, Johnny Griffin és Gerry Mulligan menedzsere, aki később sok híres fesztiválra szervezte ki a Hot Jazz Band-et, de erről később...

A Sidney D'Or 1995

      XVe Compétition Internationale De New Orleans Jazz műsorfüzete a résztvevőkkel és a zsűri névsorával 1995

A Sidney D'Or díjátadója 1995

A La Dépeche cikke, a képen Georges (Lengyel Gyuri), Joe Muranyi és a Hot Jazz Band 1995

Les Arcs, napilap, Saint Raphael 1995

One More Time, svájci lap 1995

HOT JAZZ BAND 40 – Bényei Tamás írása (6)

A Hot Jazz Band partra száll - Le Havre 1994

Hogy mit hozott még az utcazene a zenekar életébe? Sok élményt, nagy találkozásokat és a versenyeket, mely komoly célkitűzésem volt. A puszta véletlen, hogy kalandozásunk színtere az a Franciaország volt, ami a mai napig is a világ jazz-életének Kánaánja.

Juan Les Pins a Cote d’Azur-ön pedig azért volt bázis, mert az egyetlen település volt, ahol akár hajnali 1-kor is lehetett játszani az utcán. 1990 júniusában egy kedvenc sarkon muzsikáltunk épp, amikor az egyik étterem teraszáról dixieland hallatszott. Közelebb érve a Molnár Dixieland-et pillantottuk meg: „Hát ti mit kerestek itt?! Mi évek óta ide járunk utcazenélni!!!” Erre Gyula elmondta, hogy a közeli Fréjus Saint Raphael-ben, a Nemzetközi New Orleans Jazz Versenyre érkeztek, ahol előző évben második helyezést értek el. Gyula még annyit mondott: „Ha idén nem nyerünk, mi már nem jövünk, mert csak útiköltséget fizetnek, és eleget nyaraltunk itt, keresd Fréjus-ben a Bowling-ban Georges-ot”.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-regény, de igaz volt. Georges nem más, mint barátunk Lengyel Gyuri, aki a ’70-es években emigrált Franciaországba, és a Cote d’Azur-ön egy Bowlingot üzemeltetett. Itthon a popzenei világban dolgozott, ám új hazájában, mikor látta, hogy a régi jazzt mennyire kultiválják, nekilátott magyar zenekarokat kisegíteni. Abban az időben 50 (!!!) zenekart invitáltak erre a versenyre. Megkerestük hát Georges-ot s így három évre rá, ’93-ban ott lehettünk Fréjus Saint Raphael városában utcazenével összevont nyaralásunkon. Az első két alkalommal nem jutottunk tovább, de ’93-ban a színpadról lejövet egy csinos lány lépett mellém, kezében szórólapokkal. Annyit mondott: „Nevezzetek erre a versenyre, ti jók vagytok, nektek oda el kell mennetek!” A papíron annyi szerepelt: Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny – Le Havre 1994. Egy magnókazettára vettünk fel számokat, azt küldtem ki, s érkezett a meghívó miszerint 1994 július 6-án egy 20 perces bemutatkozó műsorral kezdhetünk.

A „D-Day”, a normandiai partraszállás, azaz II. Világháború befejező csatáinak 50-ik évfordulóján hatalmas fesztivált rendeztek Le Havre városában. A rendezvénysorozat megnyitóünnepségén a győztes hatalmak államfői, Clinton, Chirac, Gorbacsov, II. Erzsébet angol királynő képviselték hazájukat. A majd’ egy hónapig tartó ünnepségsorozat keretében rendezték meg a „Concours International de Jazz Louis Armstrong la ville du Havre”/Le Havre-i Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny elnevezésű vetélkedőt. A meghívott zenekarok, egy-egy orosz, lengyel, brit, USA-beli, két francia, azaz a győztes hatalmak országaiból, és hetedikként, hogy-hogy nem, egy pici, kelet európai, háborúvesztes országból érkeztek. A zsűri híres francia zenészekből és újságírókból állt, köztük Alain Bouchet, Irakli jazztrombitások, a klasszikus trombita sztárja Guy Touvron, elnöke Acker Bilk, világhírű angol klarinétos volt. Egy kötelező Louis Armstrong szerzemény, az igen nehéz és bravúros „Cornet Shop Suey” szerepelt a repertoáron. A háromnapos verseny végén a zsűri egyöntetűen a 27 év átlagéletkorú, a piciny, hajdan ellenséges ország fiatal, ismeretlen zenekarának ítélte a díjat. Ezt az országot úgy hívják: Magyarország, a zenekart pedig úgy hívják: Hot Jazz Band. A Hot Jazz Band akkori felállása: Bényei Tamás – tp, bj, voc, Szalóky Béla – tb, Szőke Péter – cl, ts, Kukta Béla – bj, Juhász Zoltán – b, Galbács István – dr.

Leírhatatlan volt az öröm. Hihetetlen. Ott álltunk a színpadon egy álom kellős közepén az ujjongó tömeg, a mosolygó zsűri és világhírű zenészek ölelésében. Ezzel kezdetét vette az, az egyedülálló sorozat, hogy egy jazz-zenekar négy év leforgása alatt négy nemzetközi versenyt nyert külföldön.

1994 július 8. Díjátadó, a Grand Volcan színpada,  Le Havre

(balról a harmadik szemüvegben Acker Bilk) 

Acker Bilk, Bényei Tamás és Daniel Huck - Le Havre 1994

Alain Bouchet és Bényei Tamás  - Le Havre 1994

A fesztivál programfüzetének oldalai

Le Havre-i Nemzetközi Louis Armstrong Jazz Verseny I díj, Hot Jazz Band 1994

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (5)

Memento

Franciaországi útjaink alkalmával láthattuk, hogy Nyugaton a jazz aranykorának utolsó nagy alakjai utolsó aktív éveiket élve járták a fesztiválokat. Miközben a szabad világ fénysebességgel hagyta maga mögött virágzó zenei életével a keleti, elzárt Európát, addig a négy elemit végzett Aczél György, az életében sohasem dolgozó „munkás”, Kádár János országában a végzetesen bűnös és otromba hatalom csak erőltette tovább „kulturális” forradalmát, szemellenzős, primitív életszemléletét. Ennek okán álljon itt még pár szó a korról, melyben éltünk. Hiszem, hogy az írástudók kötelessége és felelőssége a tanúságtétel. Nincs felmentés, nincs szerecsenmosdatás, nincs édeskés nosztalgia, szentimentalizmus, az különben is csak a bennünk búvó hormonok, kellemes, privát életkori élmények összessége. Őszintén el kell mondani az igazságot. A sötétség kora, életnyomorító diktatúra volt az, amiben éltünk,  a goromba, műveletlen ember hatalma a rettegő többségen. A legszebben, legtalálóbban Illyés Gyula és Weöres Sándor írták ezt meg:

https://www.youtube.com/watch?v=X-RU0waAEVc,

https://www.youtube.com/watch?v=CChNFYxiYmg .

Sérült a szabad mozgás, gyülekezés, véleménynyilvánítás, művelődés joga és még sorolhatnánk. A tehetséges ember a rendszer ellensége volt, mert önállóan gondolkodik, s aki nem állt be a sorba, azt elveszejtették. Csak az általuk szabott mértéknek lehetett megfelelni, és ebbe nem tartozott bele a jazz, ami szerintük nem volt része az egyetemes kultúrának. Érdekes módon az egyetlen volt ez a műfaj, amit tiltottak, és végzetesen elsorvasztottak, minden más művészeti ág, komolyzene, tánc, színművészet, képzőművészet intézményi háttérrel, viszonylag szabad, akár támogatott formában létezhetett. És nem a később furamód összeállt jazzkonziról beszélek, ahol jobb híján - jellemezve a viszonyokat - képesítés nélküli emberek taníthattak, hisz a jazzkonzi az 1944 utáni jazzt oktatja, én a jazz aranykorának zenéjéről beszélek. Ebben a közegben szabadon alkotni, minőséget teremteni nehéz feladat volt. Azt gondoltuk, hogy az idő lassan meghaladta a paranoid hatalmi gondolkodást, mégis előfordult 1985-ben, hogy a Hadsereg Ki mit tud?-on a Basin Street Blues címét a politikai tiszt kérésére meg kellett változtatnunk a Mi utcánk Dalá-ra, mert idézem: „Ez amerikai, tehát imperialista, ezért nem nézik majd jó szemmel.”

Olvassuk hát a dal szabad fordítású szövegét, mely óriási veszélyt jelenthetett a népi „demokráciára”:

„A Völgy utca az, az utca,

Ahol az emberek találkoznak

New Orleansban, az álmok földjén,

S te sosem tudhatod meg, hogy ez mily’ szép

És valójában mennyi mindent jelent.

Boldogság, ó igen,

Ahol szabadon üdvözölhetem a kedvesem,

Ahol gondtalan vagyok,

Ez a Völgy utca éneke.”

Az elrabolt szabadságunk és ifjúságunk okán álljon itt a lázadás egy kép formájában a CSMO gárdájáról, amely csakis szabályszegő módon készülhetett. Még néhány zenélős pillanat az egyetemi évekből, mellette a tanácsi engedély, miután szabályok közé kezdték terelni a kibontakozó új életet és egy újságcikk az első utcazenéink egyikéről, amit beleng a változás szele. Rá két hónapra kiáltották ki a köztársaságot.

Csapat Művelődési Otthon, Zalaegerszeg 1985

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (4)

George Benson, Frank Foster, Birelli Lagnéne, Stéphane Grappelli és a többiek

Hogy az utcazene milyen kalandokkal jár, az ember el sem tudná képzelni. 1991 nyarán (07.22.) Nizza sétálóutcájában épp pihenőnket tartottuk egy gyorsétteremben, amikor kintről dixie harsant fel. Szalóky Bélával kaptuk a hangszereket és kirohantunk az utcára, akkori fellépéseink színterére. A helyi zenekar szuzafonnal, bendzsóval masírozva, meg-megállva, a pólójukon a Nizzai Jazz Fesztivált hirdette. A Nizza-i Jazz Fesztivál 1948 óta Európa legrangosabb jazz-eseménye még napjainkban is. Nem kérettük magunkat, beszálltunk hozzájuk. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy az irántunk támadt csodálat kapcsán azonnal lett hat francia barátunk, akik elmondták, hogy aznap éjjel a Hotel Negresco-ban jam session lesz, jöjjünk le és hozzuk a hangszereket. A campingben elköltött vacsora után beültünk Galbács Isti Daciájába és legurultunk a hotelhez. Beléptünk a bárba, ahol 1,5 méterre George Benson gitározott, Birelli Lagréne bőgőzött és a Count Basie Big Band sztárjai jam-eltek. Jómagam elő se vettem a trombitámat, mivel csak a régi jazz-ben vagyok igazán otthon, de Béla nem ijedt meg, beszállt, játékát elismerő gesztusok kísérték. Mivel ő beszéli azt a bizonyos másik nyelvet is Jazzországban, nem is volt ez kérdés. Óriási élmény volt ezeket az embereket hallani. Magyar léptékekkel megfoghatatlan, ami ott történt. Sajnos akkor még nem voltak okostelefonok, fényképezőgépet sem vittünk. Pár napra rá (07.25.) Juan Les Pins-ben is volt hasonló fesztivál, mi ezt nem tudtuk, és a Garden Beach Hotel előtt kezdtünk muzsikálni, ahonnan kijött egy úr, aki Pierre Cammas zongoristaként mutatkozott be, beinvitált az ottani jam session-re. Aznap este Stéphane Grappelli zenészeivel – ő maga épp aludni tért – és Franciaország legnagyobb klasszikus jazz zenészeivel - Alain Bouchet, Maxime Saury és társaik – zenélhettünk, s köthettünk életre szóló barátságot. A kép ott készült Marc Fosset és Jean Philip Viret társaságában Galbács István. Mellette az 1991-es Nizzai Jazz Fesztivál programja.

Galbács István, Marc Fosset és Jean-Philpip Viret

Az 1991-es Nizzai Jazz Fesztivál hétfői programja

További képek Szalóky Béla archívumából

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (3)

A New Orleans-i lány

1985-ben Vitray Tamás egy műsorában beszélgetett egy csodabogár sráccal, aki halandzsanyelven énekelt az utcán, külföldön. Ekkor tette föl a kérdést a műsorvezető, miért is ne lehetne Magyarországon engedni az utcazenét. Ez az ötlet elég merésznek hatott a kádári diktatúrában, ahol, ha 5-7(?) embernél több gyűlt össze, a rendőrség azonnal igazoltatott és oszlatott. A gyülekezési szabadság sem szerepelt az alapvető emberi jogaink közt, de akkor már érződött, hogy valami változás következik az életünkben. Szőke Péter ötletére így hát Zalaegerszegről elszabadulva, minden katonai szabályzatot megszegve, pl. lakóhelyelhagyás, civilruha öltése, álltunk ki a Vörösmarty tér flaszterére. Emlékszem, egy verőfényes szombat délelőtt volt, az ORI bejáratával szemben, a Váci utca torkolatánál álltunk meg. Nagy izgalommal kezdtünk hát muzsikálni. Azonnal 2-300 fős tömeg állt körül bennünket, külföldiek, magyarok. A bögrébe, amit a pénznek tettünk le, csörögve záporozott az apró. Egyszer csak egy gyönyörű, mosolygós, félvér lányt pillantottam meg a tömegben. Mikor befejeztük, odalépett hozzánk, sok érdeklődővel együtt, és Péternek elmondta, hogy New Orleans-ból jött, és nagyon büszke volt, hogy hazájától ilyen távol is az ő zenéjét hallhatja. Emlékszem rá, mintha ma lett volna. Ennél szebb dicséretet még ma sem tudok elképzelni - valójában abban a pillanatban dőlt el minden.

Marek Tamás, Bényei Tamás és Szőke Péter 1985 Vörösmarty tér

Bényei Tamás 1985

Bényei Tamás és Kukta Béla 1985

Hot Jazz Band 40 - Bényei Tamás írása (2)

Hófehérke

Ámbár az álmok, tervek léteztek, az élet gyakran felülírta őket. A képzőművész/grafikusi ambíciók a "legyen egy rendes szakma is a kezedben fiam" és valós érdeklődés kombinációja volt a zenekar alapító pályakezdésekor, ám ekkor lépett közbe a sors. Az egykori zalaegerszegi Petőfi Laktanya kultúregységébe vezényelt ifjak mára híres színészek, többek közt Kautzky Armand, László Zsolt, Háda János, Horváth Lajos Ottó, Fillár István, Bellus Attila, Balogh András, Kárpáthy Levente, Kécza András, Lukács Tibor, Bertók Lajos +, Haas Vander Péter +. Az ő feladatuk volt egy bakahumorral fűszerezett mese-musical paródia megírása. Ebben mindenféle zenei betétek kerültek heavy metal, reggeae, rock and roll, new wave, ki tudja mi és dixieland szerepelt a dalok közt. A kísérő zenekar Cohors névre hallgatott, s e munka kapcsán vetődött fel a Hot Jazz Band megalakulása. (Folyt. köv.)

a képen a Cohors együttes Bíró Attila, Kukta Béla, Bényei Tamás, Sinka Sándor +, Németh Zsolt, Szőke Péter és Marek Tamás

Bellus Attila, Lukács Tibor, Kécza András, Háda János, Kárpáthy Levente, László Zsolt, Haas Vander Péter, ifj. Fillár István,

Horváth Lajos Ottó, Bertók Lajos, Balogh András és Kautzky Armand, azaz

a CSMO színészalakulata a Hófehérke musical fináléján 1984